Rijeka – olasz és magyar nevén Fiume – fordulatokban gazdag XX. századi történelmét ékesen szemlélteti, hogy egy olyan polgára, aki 1918-ban született és még 1991-ben is élt, 73 éves korára még abban az esetben is, ha végig szülővárosában lakott, hat különböző államnak volt polgára. Az Osztrák-Magyar Monarchia társállamának, a  Magyar Királyságnak, a Fiumei Szabadállamnak (érdekesség, hogy a Fiumei Szabadállam vezetője – akit Mussolini is csodált –,  Gabriele D’Annunzio volt a világon az első, aki elismerte Lenin Szovjet-Oroszországát), az Olasz Királyságnak,  a német Harmadik Birodalomnak [ezt így találtam a forrásul szolgáló Jutarnji.hr-cikkben, de nem vagyok benne biztos, hogy a megszálló Németország egyben állampolgárságot is adott – Z.M.],Jugoszláviának, Horvátországnak.

A brit Bristol Beaufighter bombázórepülő a rijekai kikötő fölött repül el 1945 májusának végén, már csak felderítő (vagy szállítási stb.) feladatot ellátva. A RAMB III nevű, találatot kapott hajóból ömlik a kőolaj a tengerbe. A hajót később Kiebitznek, majd Galebnek nevezték át. (RAAF-archívum, fotó: Royal Australian Air Force)

 A második világháború alatt az amerikai és brit légierő 1944. január 7-e és 1945. április 20-a között harmincszor bombázta a kikötővárost, majd a Mussolini Olaszországának 1943-as kapitulációját követő német megszállók, miután a háború végén kivonultak, aláaknázták a még ép, stratégiai fontosságú épületeket.

A város felszabadításának hetvenedik évfordulója, május 3-a előtti héten nyitották meg a második világháborús pusztulásokról, és az újjáépítésről szóló fényképkiállítást. Húsz fotó nyilvánosságra hozatalára most került először sor.

A fotókiállítást bárki ingyen megnézheti a riekai korzón.

 A tengerparti fősétány 1945 májusának végén. A  súlyosan sérült épület helyére 1947-ben áruházat építettek.

A kikötő mind a 40 emelődaruját megsemmisítették.

A kikötő romjai.

A német megszállók parancsnoka, Friedrich Rainer parancsolta meg a kivonulás előtt a stratégiailag fontos létesítmények felrobbantását.

A Brajdica-dokk aláaknázását és felrobbantását 1945 április 20-án hajtották végre a kivonuló németek.

Ezen a felrobbantott vasúti felüljárón a talpfák és a sínek nem szakadtak le.

A kiállítás nem jött volna létre a város legidősebb építésze, a 102 éves Maksimilijan Peč nélkül, aki a harmincas éveiben járva, fiatal mérnökként készített fotókat többek között a háború előtt Olaszországhoz tartozó Fiume, illetve a várossal gyakorlatilag már korábban összenőtt, ám Jugoszláviához tartozó Sušak városrészt összekötő, és felrobbant híd újjáépítéséről.      

Maksimilijan Peč 1946-ban, a tervei alapján újjáépített híd munkálatainál.

A híd építése Maksimilijan Peč egyik fényképén.

A felújítás megkezdésekor a feliratok már Sztálin elvtársat, és a helyi horvát dialektusban a szövetséges hatalmakat éltetik, habár ekkor még olasz többségű a város.

Nem sokkal később több, mint hatszáz halálos áldozattal járó pogromot követnek el az olaszok ellen, mára alig egy százaléknyi az olasz kisebbség száma a városban, pedig 1910-ben az olaszt, a horvátot, a magyart és a németet is párhuzamosan beszélték a soknemzetiségű lakók.

A romeltakarításban a nők és a nagyobb gyerekek is részt vettek, de ez a második világháború végén egyáltalán nem volt különös, hiszen sok férfi elesett, megsebesült vagy még nem tért vissza a hadifogságból.

Német hadifoglyokat terelnek.

A felhőkarcolón (esküszöm, így írja a horvát cikkben, igaz a 20. század első felében ez még kétségkívül rendkívül magas épületnek számított Európában) a dekoráció 1946. május elsején már a szocializmust és Titót élteti, de az épületen az alsó felirat még olasz.

További fotók itt megtekinthetők. A városban az elmúlt században sajnos két másik alkalommal is voltak véres harci cselekmények: az első világháború után, a Monarchia széthullásakor és a kilencvenes évek elején, Jugoszlávia széthullásakor, de ezekről majd más posztokban számolok be.