Horvátország és Szerbia nem is olyan régen, alig több, mint két évtizeddel ezelőtt még egy szövetségi ország, Jugoszlávia két tagköztársasága volt. E két tagállam természetes határa a Duna folyó. Amíg egyetlen országhoz tartoztak még nem volt túl nagy jelentősége annak, hogy pontosan hol is húzódik az országhatár.
Azóta nemzetközi bíróság előtt igyekszik mindkét fél a saját igazát bizonyítani. Szerbia azt szeretné elérnie, hogy a Duna jelenlegi sodorvonalát mondják ki az országhatárnak. Ilyen szabályt valóban ismer a nemzetközi közjog, ám legalább olyan erős érvnek tűnik, hogy a hosszú évtizedek alatt a Dunának részben a szabályozása, részben a természetes hordalélerakódásnak köszönhetően, a sok holtággal érintett szakaszon a medre is változott és a telekkönyvi kivonatok alapján így a vitatott területekből mintegy ezer hektárnyi horvát föld fekszik a Duna bal partján, míg a túlparton, horvát területen, csak tizedakkora szerb föld.
Íme a Google Eath-en egy része a Duna szerb partjára átnyúló horvát területnek.
Ez vezetett ahhoz is, hogy egy vállalkozó kedvű cseh kikiáltotta a jobb parton, vagyis a horvátországi oldalon fekvő területen Libertylandet, ugyanis a szerbek pontosan azért nem foglalkoznak ezzel a lakatlan területte, hogy ezzel is igazolják: az egytized fejében igényt tartanak a szerb oldalon lévő kilenctizednyi, telekkönyvileg horvát földdel.
Ilyen horvát falu Kengyia (horvátul: Kenđija). Bár némi túlzás falunak nevezni, hisz az egykor közel száz szállásból álló tanyavilágnak másfél tucatnyi, zömében idős lakója maradt. Főképp magyar nemzetiségű földművesek.
Amikor horvát újságírók készítettek a napokban helyszíni riportot, a 86 éves Sóti István idős kora ellenére a 24 holdas (kb 15 hektár) birtokát járja be és várja a jó időt, hogy ő maga szántson fel a traktorjával. Feleségével és a lányával éldegél. A jó minőségű termőföldjein búzát, kukoricát, szóját termesztenek.
Hiába tartozik közjogilag Horvátországhoz ez a terület és horvát állampolgárok a lakói, ám ahhoz, hogy a közeli, nagyobb horvát települések piacaira elvigyék a portékáikat át kell, hogy keljenek a bezdáni Duna-hídon, ahol egyben a vámkezelés is folyik. Ők pedig a farmuci nemzetközi jogállásuk ellenére Szerbiából viszik az árujukat az EU-tag Horvátországba. Vagyis csak vinnék, mert, mint Perzselt Ilonka elmondta:
"Az a gondunk, hogy a Bezdán-Batina határátlépőn tilos a terményeinket beléptetni Horvátországba."
A szerbiai piacokon pedig úgy árulhatják a terményeiket (birkákat is tartanak, azokat a tejtermékeket sem tudják Horvátországban eladni, hiába legelnek az állataik jogilag horvát földön), ha felveszik a szerb állampolgárságot. Akad akik ezt meg is tették. Másrészt viszont a pro forma saját országukban magasabbak az árak, ott jobb pénzért tudnák értékesíteni. Ilonka férjével Sándorral, lányukkal, Júliával és édesanyjával, Verával szintén egy kengyiai szálláson él.
A faramuci helyzetnek köszönhetően olyan szituációk is előfordulnak, amikor a legközelebbi, ám Szerbiához tartozó városban, Bezdánban kell bejelentkezniük, mint külföldi állampolgárnak. Sokan persze fel is vették a szerb állampolgárságot.
"Nekem nincs szerb állampolgárságom, én nem és nem is fogom felvenni, de a lányom felvette. Akadnak, akik a magyar állampolgárságot is felvették. Ki tudja, lehet, hogy valaki a németet is" – mesélte nevetve Sóti István a Jutarnji.hr riportereinek.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy nem törődik velünk a horvát állam. A nyugdíjat is rendszeresen megkapjuk, sőt a mezőgazdasági támogatási pénzt is fel tudjuk venni, de a kék horvát gázolajat már nem tudjuk a munkagépeink tartályaiban áthozni a Dunán – avat be faramuci helyzetükbe Perzselt Ilonka.
Egy apró kis hiba az ő létük az országok bürokratikus gépezetekben. Ugyan egy állam szintjén elenyésző többletköltség, de hát a horvát állam mégis csak úgy ad mezőgazdasági támogatást, hogy az így megtermelt temékeiket még véletlenül sem tudják Horvátországban eladni a parasztok.
